2. fejezet

Amikor reggel csörgött a lány ébresztőórája, Jacklyn kócos, kialvatlan fejjel szállt ki az ágyából, majd amikor a fürdőszoba felé vetette volna az irányt, hátulról megbökte valaki.

-Szia! - köszönt a mély, ismerős hang.

-Te meg mit keresel itt? -fordult hátra meglepődött fejjel a lány.

-Nem is örülsz? Hol az a régi, mosolygó "szeretleknagybácsi" fej? Tudod, most elszomorítottál. Kételkedem abban, hogy odaadjam e neked a kedvenc pralinédat...-csodálkozott megbántódottan Elias Hardway, Jacklyn bácsikája, aki kutatóorvosként dolgozott a St. Jonas kórházban.

-Úristen, Elias bácsi, sajnálom. Nem vagyok valami jó passzban.

- Mi baj?

- Semmiség, majd később elmondom. Gyere, beszélgessünk! Mikor érkeztél? Milyen volt az út? - Jacklyn elhalmozta kérdésekkel nagybácsiját és reménykedett benne, hogy nem hallja vendége a hangjában a félelmet.

- Gyere, ülj le, mindjárt szólok apának, hogy megjöttél! - Jacklyn úgy érezte, nagybátya éppen a legrosszabbkor érkezett. Most hogy másfél nap múlva el fogja hagyni a Földet, azt a kevés időt egy terv kitalálására vagy önmagába való befordulásával akarja tölteni. Végül, hogy magában kibosszankodta magát, angyali mosolyt varázsolt az arcára és megigazította hófehér ruháját és belépett a nappaliba. Az apja és Elias már nagyban beszélgetett. Jacklyn már éppen elment volna mellettük, amikor érdekes mondattöredék ütötte meg a fülét.

- Igen, szóval a mexikóiak...

Amint Jacklyn ezt meghallotta, azonnal visszaszáguldott a nappali kellős közepére, csípőre tette a kezét és megszólalt.

- Mi van a mexikóiakkal?

- Semmi, drágám, semmi csak Eliassal beszélgetünk. Tudod, ilyen politikai dolgok - apja egyre furcsábban viselkedett, általában semmit sem hallgatott el a lánya elől, most azonban mégis.

- Nos, tudjátok, engem mostanában igen érdekelnek a "politikai dolgok"! Elmondanátok, hogy miről van szó? - ezzel Jacklyn odakuporodott apja mellé a kanapéra és érdeklődve hallgatta az eszmecserét. Elias megköszörülte a torkát és folytatta, de közben a szeme sarkából végig Jacklynt figyelte.

 - Amint az előbb mondtam, a mexikói területeken egyre sűrűbbek a zavargások, de senki sem tudja, hogy miért. Az újság, a tv nem mond semmit. Teljes csönd. A kormány valamit nagyon el akar titkolni. Az a szerencse, hogy ebben régióban meg minden rendben.

- Hát azért ez nem pontosan így van! Például hallottátok azt, hogy egyre nagyobbak az ellenszenves megmozdulások az emigrált családok ellen? Jacklyn, drágám neked van az a kis barátnőd, Emily, ugye? Nálunk bent az újságnál új munkatárs érkezett délről és másnap hat ember kilépett "munkahelyi felszültség" miatt! Kész őrület! - Jacklyn édesapja az egyik legolvasottabb napilapnál dolgozott, mint főszerkesztő.

- De mégis miért? Azok az emberek nem ártottak senkinek! - a lánynak egyszerűen nem fért a fejébe. Emily és családja voltak a legkedvesebb emberek, akiket ismert. Még emlékezett arra a pillanatra, amikor meglátta az új és felénk Emilyt az egyetem folyosóján cirkálni.

Egyből megfogadta, hogy a szárnyai alá veszi. Így lettek legjobb barátnők. Emily kicsit felengedett ugyan, de nem tűnt el maradéktalanul a félénksége sem.

- Nem tudom. De az a vicc az egészben, hogy kormány támogatja a lázadásokat. Mintha minden a mexikóiak ellen szólna! Már az is elég különös, hogy eltűnt a második Alelnök. Egyik nap még itt volt és beszédet tartott, a másik nap pedig már senki sem látta.

Hát igen. Ez egy hónapja történt. A második Alelnök a főtérre kiállított platzon mondott éppen beszédet a legújabb fejlesztésekről, amikor hirtelen egyre többen kezdtek pfujolni, így előbb be kellett fejezni a beszédet. Az Alelnök másnapra eltűnt. Egy ideig keresték, de aztán már mindenki lemondott róla, így lefújták az akciót.

- Hozok még süteményt! - Jacklyn megrémült a hallottakon. Gyorsan felállt apja mellől és kisietett a konyhában. Nekitámaszkodott a konyhapultnak és hosszan felsóhajtott. Hogy mehet így valami?

Gyorsan előkereste a kamrából az áfonyás süteményt és gyorsan evett egy szeletet. A cukor megnyugtatta és újult erővel vitte ki a fent említett édességet, majd visszament a konyhába és elkészítette az ebédet.

Az anyja még dolgozni volt, így előkereste a szakácskönyvet és főzni kezdett. Az ebéd nyugodtan és halkan telt, csak a evőeszközök csörömpölése törte meg a csendet. Ebéd után már ment  volna föl a szobájába, amikor a lépcsőfordulóban megragadta egy kéz és visszahúzta a földszintre.

- Elias bácsi! Mi az?

- Nagyon figyelj rám, kincsem! Tudom, hogy kiválasztottak téged az ötezer ember közé. Azt is tudom, hogy nem akarsz elmenni. Van megoldás, de fájdalmas lesz, nem csak a testednek, hanem a lelkednek is, mert el kell árulnom valamit.

- Elias bácsi, megijesztesz! Miről van szó?

- Az van, hogy tudod, mindenki kap hepatitis védőoltást, ugye?

- Hát persze!

- Azzal az oltással mindenkinek a bőre alá egy chip is kerül, amivel le tudják követni, hogy hol is vagy pontosan. Szerinted hogyhogy még senki sem tudott elszökni a liktorok elől? Mert TUDTÁK, HOGY HOL VANNAK AZ EMBEREK! Apádnak nem akartam mondani, hiszen tudod, hogy milyen! De érzem, hogy neked elmondhatom, méghozzá azért is, mert segíthetek neked! Kioperálom belőled, pontosabban megpróbálom és te meg elmenekülhetsz addig.

- Ez mind szép és jó, köszönöm is neked, de egy gond van: mit csinálunk a chippel? Ha látják, hogy megállt, rögtön gyanút fognak! - Jacklyn teljesen elképedt, ahogy Elias viselkedett. Ez élesen elütött attól a képtől, amit mutatott magáról: kedves, vicces, bohém, mindig vidám... ezek a szavak jellemezték Elias bácsit. De most... teljesen kifordult önmagából, a szemei idegesen jártak ide-oda, mindig tökéletesen beállított haja kócosan állt a fején.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Kócos, a cocker spánielje. Az ötletét rögtön megosztotta nagybácsijával.

- Mi lenne, ha Kócosba ültetnénk a chipet? Úgyis rohangál össze-vissza, majd azt hiszik, hogy én akarok elbújni. És a liktorok úgysem foglalkoznak egy kutyával! Bocs, Kócos! - Jacklyn kutyája, Kócos, amint meghallotta a nevét, odaugrált a lány lábához és mikor "lekutyázták", méltatlankodva felvakkantott.

- Hát, Jacklyn nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Még nem operáltam kutyát, de miért is ne? - Elias szeme egy pillanatig bizonytalanságot árasztott, de aztán visszajött a szokásos "vágjunk bele" tekintet.

- Hát ti meg mit csináltok itt? - értekezésüket Jacklyn apja szakította félbe.

- Csak beszélgettünk, apa.

- Értem. Egy sötét sarokban, sugdolózva - A lány apjának hangja gúnyosan csengett és szemrehányóan nézett rá Eliasra, majd Jacklynra.

- Apa, nyugi. tényleg csak beszélgettünk - "arról, hogy hogyan játsszam ki a kormányt" tette hozzá magában gondolatban Jacklyn és halkan elnevette magát.

- Ez nem vicces, kisasszony!

- De, igen az, apa! Hogy hihetted azt, hogy én és Elias bácsi...  - Jacklyn nem bírta tovább. Elkacagta magát. Pár másodpercig a két férfi csak nézte, aztán ők is elnevették magukat. Annyira nem volt odaillő, hogym ost, amikor a család felbomlani látszik, itt vigyorogtak. De akkor és ott valahogy jól esett. Ha tudták volna, hogy mi vár rájuk...

Örömhír

Sziasztok!
Boldogan közöljük veletek a Die Verfluchten versenyén elért eredményeinket. Nagy meglepetésünkre HÁROM díj is minket illetett, igaz abból kettő csupán harmadik helyezés. De ez nem baj számunkra, hiszen a három, az három :D És egyébként is, az előttünk álló helyezettek megérdemelték az eredményeiket.
Megosztom veletek okleveleinket.

És amiért legboldogabbak vagyunk, az a talán a történetre leginkább vonatkozó kategória, talán a legjobb, amit elképzelhetnénk az nem más, mint....

...a legkülönlegesebb alapsztori...

Reméljük ti is velünk együtt örültök, hiszen az egyik közönségdíj :) 

OFF - Verseny

Sziasztok!
Indultam egy blogversenyen ezzel a bloggal.

http://dieverfluchten.blogspot.hu/

Kérlek szavazzatok itt! 8 óra van hátra!

Előre is köszi!

Violet

Köszönöm!

Sziasztok! Most nem bejegyzéssel jöttem, hanem millió köszönettel! Hihetetlen, hogy 2 rész + prológus után már 20-an vagytok! Imádlak titeket! A következő rész még nem tudom mikor érkezik, de remélem, hogy a hosszú várakozás ellenére is kitartotok mellettem, és olvassátok a blogot!
Még egyszer köszönöm, és Sziasztok!

Trailer

Sziasztok, Egy remek hírrel jöttem, méghozzá azzal, hogy megkaptuk a blog trailerét, amit M. Gin készített, amit hihetetlenül köszönök neki!

Itt is a Trailer:

1. fejezet

Jacklyn egész éjszaka nem tudott aludni. Álmatlanul forgolódott az ágyában, rettegve a másnapi kiválasztástól. Volt egy érzése, hogy a holnapi nappal minden megváltozik. Eszébe jutott az, hogy miért is kell ezt minden héten végigcsinálni. Hogy a kormány azzal, hogy kötelezővé tette ezt az egész hercehurcát, tönkretette az élet vidám oldalát, hiszen ki lenne vidám, ha mindig rettegni kell attól, hogy elviszik? De a túlélés, az a legfontosabb, hát persze. Bár mindig olyan sok szépet írtak az újságok, vetítettek a tévék és mondtak az emberek a Somasról, de mégis, mindenki a Földön akart maradni, a kormány bárhogy igyekezett. Így volt ezzel Jacklyn, családja és barátai is. Jacklyn most úgy érezte magát, mint egy partra vetett hal: a tüdeje fájt, sírt, zokogott, arcát a párnájába temette, hogy senki se hallja meg a lelkének apró gyengeségét. Reggel, amikor a lány éppen hosszú, vörös haján húzta keresztül legalább már ötvenszer a fésűt és az arcáról tüntette el az éjszakai sírásnak még az emlékeit is, az ajtófélfán kopogást hallott.

- Jó reggelt! Hogy vagy?

- Apa! Szia! Én... én azt hiszem, hogy jól vagyok - próbálta magát erősnek mutatni Jacklyn. Nem kell, hogy a családja izguljon miatta. 

- Nem. Úgy értem, hogyan érzed magad valójában? -kérdezte apja a maga komolyságával.

- Iszonyatosan félek, apa. Tudom, hogy ezt minden héten eljátszom, de most valahogyan más. Nem tudom megmagyarázni, csak más. -Jacklyn valójában nem tudta elmondani az érzéseit, akármennyire is dőlhettek volna a szavak. Majd' szétrepedt az idegességtől. Még soha sem félt annyira, mint most.

- Értem, kislányom, de ne izgulj, ma sem te leszel. Miért kellene a Somasra egy húsz éves lány?- az apa talán még a lányánál is jobban izgult. Végül is miért ne kéne az új bolygóra egy egyetemista? Igaz, hogy általánosságában tizenkét-tizenhárom éveseket küldenek, de Jacklyn egyik barátnője már fölkerült az űrhajóra. 

-Na, siessünk a kiválasztásra, a végén még megharagudnak!- remegett meg Jacklyn hangja.

Összekapták magukat és mind a hárman elindultak a helyszínre. A Réten már rengetegszer jártak. A legtöbben, akik még nem jártak ott, egy óriási, tiszta, karbantartott zöld területet képzelnek el, tele emberrel. A valóságban korántsem így néz ki. Egy hatalmas dimbes-dombos rég nyírt terület, melynek a közepén áll a Pódium. Nagy kihangosító rendszere működik, hogy minden jelenlévő hallhassa a hirdetést.  Sokan úgy gondolják, hogy egy pár perc alatt föl tudják olvasni a neveket, de ez is teljesen másképp van.

Minden egyes kiválasztáskor az Elnök mond egy beszédet, majd az Alelnök fölolvassa a kiválasztottakat. Az egész Rétet liktorok, vagyis rendőrök, illetve kamerák figyelik. Amint Jacklyn és szülei kiértek a helyszínre, óriási tömeg tátongott a pódium körül. Csupán két sorba rendeződnek az emberek, körben. Így mindenki teljes egészében láthatja az eseményeket. Általában egy-két órásra húzódik a "program". Az emberek a tíz év alatt körülbelül már megszokták azt a félelmet, ami ilyenkor ellepi őket. 

Jacklyn megpillantotta barátnőjét, Emilyt és már szaladt volna oda hozzá, de ekkor felhangzott az Elnök mély basszusa.

- Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit a Kiválasztáson! Mai napon újabb ötezer nőt és férfit küldünk fel a hőn áhított Somasunkra! A kanadai régióból is kettőezer-ötszázat és innen, az egyesült államok béli régióból is pontosan ugyanannyit. Régebben ez a szám más volt, de mivel Mexikó most éppen... khm... ellenáll a próbálkozásainknak, hogy boldogabb életük legyen, nem lehet mást tenni.

Hát igen, a mexikóiak. Valamilyen oknál fogva fellázadtak, ezen kívül a második Alelnök is eltűnt. Délen a viszonyok egyre durvábbak, ezenkívül az onnan emigrált családokat és embereket is szörnyen megvetik, Emilyvel, Jacklyn legjobb barátnőjével egyetemben. A lányt mélázásából az Elnök rikkantása zavarta fel.

- És most, kezdődjék a kiválasztás! Megkérem az Alelnököt, hogy olvassa fel a neveket- ebben a pillanatban színpadra lépett az Alelnök is.

-Köszöntök mindenkit eme csodás napon. Ma is fölolvasom a neveket ábécé sorrendben, mint mindig- krákogta.- Első kiválasztottunk Peter Aaron, őt követi Lena Aaron, Baisotei Toshirou, Dennis Balhatt, Christine Cyle, Raquel Dolan- kezdte sorolni a neveket. Jacklyn egyre jobban fürkészte a rémült arcokat. Egy idő után óriási megrázkódottság érte őt: meghallotta a saját nevét. A szíve összeszorult és érezte, hogy az apja keze a vállán is erősebben markolja. Sírás kerülgette és az apja karjaiba vetette magát, eközben azt suttogta apja kabátjába, hogy "Nem akarok elmenni, nem akarok!"

Az apja pedig csitítgatta és mondta, hogy nem lesz semmi baj, nyugodjon meg és hasonlók, de a lány csak sírt. Nem érdekelte, hogy látják őt sírni, most nem. Végül, pár órának tűnő másodperc után kibontakozott apja öléséből, arcvonásait megkeményítette és néha-néha megcsukló hanggal megszólalt. 

- Apa, anya figyeljetek rám, kérlek! Azt hiszem, most hogy kiválasztottak, kevesebbet fogjuk látni egymást. Sokkal kevesebbet, de szerintem ezt ti is tudjátok. De azt hiszem... hogy jól fogom magam érezni ott fönt - mutatott föl Jacklyn is az égre, mint pár másodperccel az élete összeomlása előtt az Elnök. Arra gondolt, mivel a szülei nagyon rendszerszerető és tisztelettudó emberek, inkább nem mondja el nekik, hogy a lelke mélyén milyen borzalmakat élt át. Ekkor megszólalt az eddig csak a neveket felolvasó Alelnök is.

- Most, hogy kihirdetésre kerültek a nevek, elmondanám a legfontosabb tudnivalókat az indulással kapcsolatban. Az űrhajó pontosan két nap múlva indul, kereken reggel hat órakor. Mindenki csomagolja össze a legfontosabbakat és kérem, hogy pontosan érkezzenek, mert bár megvárjuk őket, nem szeretnénk rostokolni. Ha véletlenül valaki elfelejtené, hogy mikor indulunk, vagy nem jelenne meg a kért helyen, a mi kedves liktoraink szívesen lesznek az emlékeztetői Önöknek! Köszönöm, elmehetnek! - "ez valójában enyhe célzás arra, hogy aki nem jönne el, azt a liktorok kicsinálják" gondolta magában Jacklyn és amikor a szülei már nagyban integettek neki, hogy jöjjön már, odasietett hozzájuk.

Hazaérve felrohant a szobájába és úgy tett, mintha pakolna, de közben tervet kovácsolt. "Gyerünk, Jacklyn, erőltesd meg magad, nem hiába vagy már másodéves kombinatorikai hallgató!" - biztatta magát, de egy épkézláb ötlet sem jutott az eszébe. Egész belefeledkezett a terv kiagyalásába, már éjfél volt, amikor feladta. Kész. Muszáj elmennie a Somas bolygóra. De mi lesz ott? Még a végén összezárják valami félkegyelművel, hogy tessék, csináljatok gyerekeket és népesítsétek be a bolygót! A lány még a gondolatától is megborzongott. Itt kell maradnia! Muszáj! Itt az egész élete, a barátai, a családja! Nem hagyhatja itt őket. Végül, amikor be kellett látnia, hogy ma már nem fog eszébe jutni semmi normális ötlet, lefeküdt az ágyába és még mindig reszketve elaludt.