2. fejezet

Amikor reggel csörgött a lány ébresztőórája, Jacklyn kócos, kialvatlan fejjel szállt ki az ágyából, majd amikor a fürdőszoba felé vetette volna az irányt, hátulról megbökte valaki.

-Szia! - köszönt a mély, ismerős hang.

-Te meg mit keresel itt? -fordult hátra meglepődött fejjel a lány.

-Nem is örülsz? Hol az a régi, mosolygó "szeretleknagybácsi" fej? Tudod, most elszomorítottál. Kételkedem abban, hogy odaadjam e neked a kedvenc pralinédat...-csodálkozott megbántódottan Elias Hardway, Jacklyn bácsikája, aki kutatóorvosként dolgozott a St. Jonas kórházban.

-Úristen, Elias bácsi, sajnálom. Nem vagyok valami jó passzban.

- Mi baj?

- Semmiség, majd később elmondom. Gyere, beszélgessünk! Mikor érkeztél? Milyen volt az út? - Jacklyn elhalmozta kérdésekkel nagybácsiját és reménykedett benne, hogy nem hallja vendége a hangjában a félelmet.

- Gyere, ülj le, mindjárt szólok apának, hogy megjöttél! - Jacklyn úgy érezte, nagybátya éppen a legrosszabbkor érkezett. Most hogy másfél nap múlva el fogja hagyni a Földet, azt a kevés időt egy terv kitalálására vagy önmagába való befordulásával akarja tölteni. Végül, hogy magában kibosszankodta magát, angyali mosolyt varázsolt az arcára és megigazította hófehér ruháját és belépett a nappaliba. Az apja és Elias már nagyban beszélgetett. Jacklyn már éppen elment volna mellettük, amikor érdekes mondattöredék ütötte meg a fülét.

- Igen, szóval a mexikóiak...

Amint Jacklyn ezt meghallotta, azonnal visszaszáguldott a nappali kellős közepére, csípőre tette a kezét és megszólalt.

- Mi van a mexikóiakkal?

- Semmi, drágám, semmi csak Eliassal beszélgetünk. Tudod, ilyen politikai dolgok - apja egyre furcsábban viselkedett, általában semmit sem hallgatott el a lánya elől, most azonban mégis.

- Nos, tudjátok, engem mostanában igen érdekelnek a "politikai dolgok"! Elmondanátok, hogy miről van szó? - ezzel Jacklyn odakuporodott apja mellé a kanapéra és érdeklődve hallgatta az eszmecserét. Elias megköszörülte a torkát és folytatta, de közben a szeme sarkából végig Jacklynt figyelte.

 - Amint az előbb mondtam, a mexikói területeken egyre sűrűbbek a zavargások, de senki sem tudja, hogy miért. Az újság, a tv nem mond semmit. Teljes csönd. A kormány valamit nagyon el akar titkolni. Az a szerencse, hogy ebben régióban meg minden rendben.

- Hát azért ez nem pontosan így van! Például hallottátok azt, hogy egyre nagyobbak az ellenszenves megmozdulások az emigrált családok ellen? Jacklyn, drágám neked van az a kis barátnőd, Emily, ugye? Nálunk bent az újságnál új munkatárs érkezett délről és másnap hat ember kilépett "munkahelyi felszültség" miatt! Kész őrület! - Jacklyn édesapja az egyik legolvasottabb napilapnál dolgozott, mint főszerkesztő.

- De mégis miért? Azok az emberek nem ártottak senkinek! - a lánynak egyszerűen nem fért a fejébe. Emily és családja voltak a legkedvesebb emberek, akiket ismert. Még emlékezett arra a pillanatra, amikor meglátta az új és felénk Emilyt az egyetem folyosóján cirkálni.

Egyből megfogadta, hogy a szárnyai alá veszi. Így lettek legjobb barátnők. Emily kicsit felengedett ugyan, de nem tűnt el maradéktalanul a félénksége sem.

- Nem tudom. De az a vicc az egészben, hogy kormány támogatja a lázadásokat. Mintha minden a mexikóiak ellen szólna! Már az is elég különös, hogy eltűnt a második Alelnök. Egyik nap még itt volt és beszédet tartott, a másik nap pedig már senki sem látta.

Hát igen. Ez egy hónapja történt. A második Alelnök a főtérre kiállított platzon mondott éppen beszédet a legújabb fejlesztésekről, amikor hirtelen egyre többen kezdtek pfujolni, így előbb be kellett fejezni a beszédet. Az Alelnök másnapra eltűnt. Egy ideig keresték, de aztán már mindenki lemondott róla, így lefújták az akciót.

- Hozok még süteményt! - Jacklyn megrémült a hallottakon. Gyorsan felállt apja mellől és kisietett a konyhában. Nekitámaszkodott a konyhapultnak és hosszan felsóhajtott. Hogy mehet így valami?

Gyorsan előkereste a kamrából az áfonyás süteményt és gyorsan evett egy szeletet. A cukor megnyugtatta és újult erővel vitte ki a fent említett édességet, majd visszament a konyhába és elkészítette az ebédet.

Az anyja még dolgozni volt, így előkereste a szakácskönyvet és főzni kezdett. Az ebéd nyugodtan és halkan telt, csak a evőeszközök csörömpölése törte meg a csendet. Ebéd után már ment  volna föl a szobájába, amikor a lépcsőfordulóban megragadta egy kéz és visszahúzta a földszintre.

- Elias bácsi! Mi az?

- Nagyon figyelj rám, kincsem! Tudom, hogy kiválasztottak téged az ötezer ember közé. Azt is tudom, hogy nem akarsz elmenni. Van megoldás, de fájdalmas lesz, nem csak a testednek, hanem a lelkednek is, mert el kell árulnom valamit.

- Elias bácsi, megijesztesz! Miről van szó?

- Az van, hogy tudod, mindenki kap hepatitis védőoltást, ugye?

- Hát persze!

- Azzal az oltással mindenkinek a bőre alá egy chip is kerül, amivel le tudják követni, hogy hol is vagy pontosan. Szerinted hogyhogy még senki sem tudott elszökni a liktorok elől? Mert TUDTÁK, HOGY HOL VANNAK AZ EMBEREK! Apádnak nem akartam mondani, hiszen tudod, hogy milyen! De érzem, hogy neked elmondhatom, méghozzá azért is, mert segíthetek neked! Kioperálom belőled, pontosabban megpróbálom és te meg elmenekülhetsz addig.

- Ez mind szép és jó, köszönöm is neked, de egy gond van: mit csinálunk a chippel? Ha látják, hogy megállt, rögtön gyanút fognak! - Jacklyn teljesen elképedt, ahogy Elias viselkedett. Ez élesen elütött attól a képtől, amit mutatott magáról: kedves, vicces, bohém, mindig vidám... ezek a szavak jellemezték Elias bácsit. De most... teljesen kifordult önmagából, a szemei idegesen jártak ide-oda, mindig tökéletesen beállított haja kócosan állt a fején.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Kócos, a cocker spánielje. Az ötletét rögtön megosztotta nagybácsijával.

- Mi lenne, ha Kócosba ültetnénk a chipet? Úgyis rohangál össze-vissza, majd azt hiszik, hogy én akarok elbújni. És a liktorok úgysem foglalkoznak egy kutyával! Bocs, Kócos! - Jacklyn kutyája, Kócos, amint meghallotta a nevét, odaugrált a lány lábához és mikor "lekutyázták", méltatlankodva felvakkantott.

- Hát, Jacklyn nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Még nem operáltam kutyát, de miért is ne? - Elias szeme egy pillanatig bizonytalanságot árasztott, de aztán visszajött a szokásos "vágjunk bele" tekintet.

- Hát ti meg mit csináltok itt? - értekezésüket Jacklyn apja szakította félbe.

- Csak beszélgettünk, apa.

- Értem. Egy sötét sarokban, sugdolózva - A lány apjának hangja gúnyosan csengett és szemrehányóan nézett rá Eliasra, majd Jacklynra.

- Apa, nyugi. tényleg csak beszélgettünk - "arról, hogy hogyan játsszam ki a kormányt" tette hozzá magában gondolatban Jacklyn és halkan elnevette magát.

- Ez nem vicces, kisasszony!

- De, igen az, apa! Hogy hihetted azt, hogy én és Elias bácsi...  - Jacklyn nem bírta tovább. Elkacagta magát. Pár másodpercig a két férfi csak nézte, aztán ők is elnevették magukat. Annyira nem volt odaillő, hogym ost, amikor a család felbomlani látszik, itt vigyorogtak. De akkor és ott valahogy jól esett. Ha tudták volna, hogy mi vár rájuk...